Sokáig beszélgettünk, nagyon jól elvoltunk. Nem mutatta ki fájdalmát, pedig én tudtam, hogy belül sajog a szíve. Egy-egy kósza gondolat engem is felkavart. Arra gondoltam mi lenne, ha Andy és köztem akadna ilyen probléma. Nem, az nem lehet! - nem akartam ilyenre gondolni.
- Jól vagy? - simítottam végig a karját.
- Igen. - a hangja remegett. - Sosem fogok még egy olyan fiút találni mint ő. Nekem ő az igazi. Ő a sorsom. Nekem őt szánták! - felpattant a kanapéról és vadul kapálózni kezdett.
- Laurel! Nyugodj meg! - kétségbe esetten nyugtattam.
Aztán egy pillanat töredéke alatt szemeiből megindult a könnyzápor. - Istenem. - gondoltam magamban. A jó szót kerestem, de semmit nem tudtam mondani. Én még nem voltam olyan helyzetben mint most ő, és nem is vagyok a nagy vigasztalások embere.
Így csak öleltem. Ő zokogott és én öleltem.
Egyszer csak megszólalt a csengő.
- Ki lehet az? - kapta fel hirtelen a fejét. - Csak...csak nem Leland? - ez a kérdés bennem is felmerült.
- Nem tudom. - válaszoltam minden érzés nélkül.
- Nem nyitom ki! - határozott volt.
- De, de ki kell nyitnod, akkor is ha ő az! - hevesen csóválta a fejét.
- Nem! Én nem!
- Én itt vagyok! - nyugodt volt a hangom, pedig az én szívem is zakatolt. Ha Leland az akkor csak két okból jöhetett. Békülni vagy Szakítani.
- Kinyitom! - mondtam.
Felálltam és kihúztam magam. Vettem egy hatalmas levegőt és átgondoltam, hogyan fogom fogadni Le-t. Laurel is próbált felkészült lenni. Megtörölte magát, és elővette a "Leszarom" arcát.
Idegesen sétáltam az ajtóhoz. - Na Tara, most rajtad a világ szeme. - gondoltam. Újra csengettek. Megragadtam a kilincset. Tudtam, hogy ha az a Leland bármi olyat mer mondani az én barátnőmnek ami túllép egy határt, akkor olyan gyorsan fogom kitessékelni, mint beengedni.
Ott álltam, fogtam a kilincset, szívem dobogott, - feszültebb voltam mint Laurel - ő meg ott ült a kanapén az ítéletre várva. Meghúztam az ajtót, és már épp mondtam volna a magamét, mikor végignéztem az ajtó elő álló férfin.
Nem éppen nézett ki úgy, mint Leland, inkább olyan volt mint...
- Ashley? - néztem rá furcsán. - Te meg mit keresel itt?
- Szia. - vigyorgott. - Andy mondta, hogy itt vagy és ápolod a barátnőd lelkét.
- Igen. De te akkor miért vagy itt? - értetlenségem hatalmas volt.
Mosolyát egyszeriben kérdő, megvető pillantás váltotta fel.
- Úgy volt, hogy elmegyünk együtt iszogatni. Nem emlékszel?
- Ó, basszus. - megvilágosodtam. - Ne haragudj Ash, de teljesen elfelejtettem. És most nem hagyhatom magára Laurel-t, válsághelyzet.
- Akkor jöjjön ő is. - kacsintott.
- Igaz. - behívtam a lakásba. - Lau, nem akarsz eljönni velünk iszogatni.
A válasz persze egyértelmű volt. - Nem.
- De léci! - óvatosan átkaroltam, azt akartam, hogy kimozduljon, és ne depizzen otthon.
- Nem. Most nem tudnék bulizni, ne haragudjatok.
- Várjunk csak. - újra megjelent Ashley arcán az a bizonyos mosoly. - Én ismerlek! Te vagy Leland barátnője! Találkoztunk a szellem idézés előtt. De látod, nem lett semmi baja a barátodnak!
- Khhm. - köhögtem - Leland-el összevesztek, azért vagyok itt. - Laurel lehajtotta a fejét.
- Bocsánat. Nem tudtam. - szabadkozott.
- Semmi baj. - felállt, és mélyen Ash szemébe nézett - Nem tudhattad. - furcsa mód elmosolyodott.
- Tudod mit? - lelkesedett be Purdy. - Ha Leland annyira buta, hogy képes így bánni egy ilyen csodálatos, gyönyörű, kedves hölggyel, akkor nem érdemel meg téged!
- Kedves vagy. - Laurel mosolygott. Mi történt vele egy pillanat alatt?
- Na? - kérdeztem - Akkor eljössz velünk.
- Sajnálom. - sóhajtott mélyen - Nem. Inkább lefekszek aludni, de ti érezzétek jól magatokat!
A búcsú utána felettébb különös volt. Az én bánatos barátnőm végig mosolygott, és még egyszer fel is nevetett. Ashley lett volna rá ilyen hatással?
Mindenesetre jobb volt őt mosolyogni látni, mint zokogni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése