9. FEJEZET

Még vagy egy órát beszélgettünk a kávézóban. Sok dologról esett szó, de igazából inkább csak nosztalgiáztunk. Úgy elrepült az idő, hogy sajnos Liam-nak mennie kellett.
- Na lányok! Nekem mennem kell, órám van! - mondta - Örülök, hogy minden rendben van Tara!
- Én is! - mosolyogtam. 
- Szia! - egyszerre köszöntünk el egymástól. Mi is hazamentünk.
Otthon lefürödtem, aztán meg leültem TV-t nézni. Nem nagyon figyeltem a filmre. Nagyon durva 2 napom volt. Először is szakítottam a barátommal és egy olyan barátra találtam akire nem is gondoltam volna, másodszor meg kibékültem egy nagyon jó barátommal. Azon is elgondolkoztam, hogy esetleg Laurel-nek van igaza és ideje lenne újra a csapat elé merészkednem. Vagy mégsem. Fogalmam sem volt róla, hogy mi lenne a helyes döntés. Eléggé durva vita volt 2 hónappal ezelőtt ami elől én szépen megfutamodtam. Cserben hagytam őket. Ez az érzés jobban égette a szívem mint a tudat, hogy nem látom többé Andy-t. Tagja voltam 8 éves korom óta egy csapatnak akiket egy butaság miatt otthagytam. Szomorú voltam. Fájt amit tetem. Látszatra Liam mégsem haragudott rám. Az vigasztalt, hogy ha ő sem, akkor talán a többiek sem haragszanak rám. Lementem inni egy kortyot. Apa ott ült a nappaliban és hol a TV-t hol az órát nézte. 
- Anya? - kérdeztem.
Apa megrázta a fejét és intett, hogy menjek oda hozzá.
- Menj aludni kicsim! - mondta szelíden. - Reggelre hazaér!
Nem ellenkezdtem vele, de tudtam, hogy merről fúj a szél. Visszamentem a szobámba. Ott volt a szekrényen egy kép. Rólam, anyáról meg apáról. Akkor még minden rendben volt. Nem tudom azóta mi változott köztük, de már egy ideje folyton csak marják egymást. Anya mindig feszült és sokat iszik. Nem túl jó így, de én nem tehetek semmit. Semmi érdekes nem ment a TV-ben ezért inkább kikapcsoltam. Lefeküdtem aludni és nem sokkal később már húztam is a lóbőrt. Aznap furcsát álmodtam...
"Egy réten találtam magam. Előttem egy hatalmas tükör. Körülnéztem. Senki sehol. Csak én vagyok egyedül, egy hatalmas tisztás közepén. Hirtelen a tükörben megjelenik Andy. Csak bámulunk egymásra. Felemelem a jobb kezem, hogy megérintsem és ő ugyanezt teszi. Minden mozdulatomat utánozza, mintha a ő lenne a tükörképem. Nézem a szemét. Mi történik? 
- A sebed! - mondja Andy.
Lenézek és látom a sebem lassan begyógyul. Majd visszanézek Andy-re, de ő már nincs ott. A helyén ott áll James és gonoszan vigyorog rám. 
- Takarodj! - kiáltom és betöröm a tükröt. 
Ahogy a darabok széthullanak, minden eltűnik körülöttem. Csak hangok maradnak. Egyedül vagyok!..."
Hirtelen fölkeltem. A nap már hét ágra sütött odakint. 09:00. Szépen elaludtam. Megmostam az arcom, átöltöztem, fogat mostam. Aztán lementem reggelizni. Apa már csinált nekem vajas kenyeret. Nem volt olyan mint az azelőtti napi reggeli, de attól még finom volt.
- Anya alszik? - kérdeztem.
- Igen. - válaszolt apa - későn jött haza.
- Ivott? - kérdeztem.
- Tara! - komoran nézett rám - Anyád nem iszik annyit! Ne dramatizáld túl!
- De folyton veszekedtek! Mi van veletek? - kiabáltam. 
Ő meg csak állt és bámult rám. Kedvem lett volna megrázni, hogy térjen magához. Nem csinálhatják ezt, sem velem, sem egymással! Miután megettem a kenyeret apa megfogta a kezem.
- Kicsim, ma léci elmész itthonról?! Szeretnék beszélni anyáddal!
- Persze. Megint. - durcáskodtam. 
- Ne beszélj így velem kérlek! - mondta.
Nem válaszoltam csak felrohantam a szobámba. Még egy kabátot sem vettem magamra elmentem otthonról. Tudtam volt már ilyen sokszor. "Majd ma megbeszéljük!" aztán meg semmi. 
Mivel szépen sütött a nap nem volt szükség kabátra. Sétáltam míg a lábam bírta. Sétáltam egyenest a belvárosba.